A mozgásanalízis és terápia céljai

A látásvesztés és a vakság magas prevalenciája ellenére viszonylag kevés tanulmány foglalkozott látássérült emberek testtartási és mozgásszervi problémáival.

A vizuális információ jelentősen támogatja a proprioceptív érzékelést a testtartás beállítása során.

A csökkent látás, de különösen a vakság rendellenes szenzomotoros interakciót okoz. A csökkent vagy elvesztett látás miatt elégtelen vizuális információ a mozgásszervi problémák megnövekedett előfordulásához vezet.

A nem fiziológiás izom- és ízületi mozgások, valamint a helytelen pozíciók tartós alkalmazása visszatérő, vagy hosszan tartó merevséghez és fájdalomhoz vezethet. Ezzel a jelenséggel találkozhatunk jellemzően a vállöv és a nyak területén is.

A tanfolyam célja tehát az, hogy megtanítsa, hogyan értékelje ki a vállfájdalmat, valamint segítsen abban, hogyan lehet feltárni a kiváltó okot. Megtanulja, hogyan értékelje a felsőtest tartási rendellenességeinek mértékét. 

A vállpanaszok osztályozásának egyik lehetősége a balesettel, traumás eseménnyel összefüggő és az enélkül kialakuló esetek.  A megjelenő vállfájdalmak jelentős részében nem találnak egyértelmű – képalkotó eljárásokkal igazolható-strukturális eltérést. Ugyanakkor kialakulásában rendszerint több tényező is szerepet játszik, és a fájdalommal járó tünetegyüttes a funkcionális képességeket negatívan befolyásolja. Ez az esetek akár felében visszatérő vagy krónikus formává válik.

Az előfordulási gyakoriságot illetően eltérő adatok állnak rendelkezésre, hiszen a vállfájdalom változatos súlyossága és időtartama miatt az egészségügyi rendszerben sem mindig jelenik meg diagnózisként.

Az atraumás vállfájdalmak igen gyakori és jelentős egyéni és társadalmi terhet jelentő problémák, melyek gyakran társulnak egyéb betegségekhez (pl.: stroke, cukorbetegség, magas vérnyomás, pajzsmirigy diszfunkciók, pszichés kórképek).

A válltáji fájdalom gyakori okaként szerepel a periarthritis (43,1%) és a subacromiális fájdalom szindróma (26,9%) előfordulása, de ezek jellemzően eltérnek a fiatalabb és idősebb életkorokban.

A 40 év feletti személyek esetén elsősorban a krónikus rotátorköpeny érintettségeknek (gyulladás, szakadás), adhesiv capsulitisnek, vagy a glenohumeralis ízület arthrotikus folyamatának (osetoarthritis) van fokozott kockázata.

A 61 év feletti személyek esetén kisebb gyógyulási aránnyal számolhatunk, a periarthrotikus érintettségek rosszabb prognózisa miatt.

Ezeknek az eltérő funkcionális állapotot kialakító, életminőséget rontó rendellenességeknek a diagnózisa elsősorban a klinikai vizsgálatok eredményein alapul. A válllfájdalom megjelenésekor jellemző kímélet következtében a mozgásterjedelem korlátozottságának további fokozódása jelenhet meg. A felboruló izomegyensúly bármely korosztályban lassítja és csökkenti a vállízület rehabilitációs eredményét.

A vizsgálatok összefüggést mutatnak a fájdalmas mozgásoktól való félelem kerülésének súlyossága és a fájdalom-funkcionális hiány mutatói között is.

A gyógytornászoknak fontos szerep jut abban, hogy a kezelés minél hamarabb megkezdhető legyen. Ennek első lépése az alapos anamnézis felvétel és fizikális vizsgálat, mellyel cél a válltáji tünetegyüttes háttérben meghúzódó zavar lehetőség szerinti azonosítása, illetve annak eldöntése, hogy szakmai kompetenciahatáron belül megkezdhető-e a kezelés, vagy más szakember által végzett kivizsgálást szorgalmaz-e a kapott eredmény.